Néhány óra. Emberi léptékkel nem nagy idő, a kérésznek mégis az élet: ennyi ideje van csupán, hogy párt találjon és szaporodjon.

E törékeny teremtmények három évig lárvaként fejlődnek a folyó medrében, erőt gyűjtenek, hogy egy júniusi késő délután mind egyszerre gyönyörű lénnyé válva, és egyetlen rajjá fonódva, a víz fölött röpködve előadják életük első és egyetlen szerelmi táncát. És mire a Nap nyugovóra tér a Tiszát elborítja e vízbe hulló kis lények virágszőnyege.

A tiszavirág világszinten jelentős természeti örökségünk. A faj egykor — Skandinávia és a mediterrán kivételével — egész Európában elterjedt volt, 1922-ben pusztult ki a Loire-ból, 1952-ben pedig az utolsó nyugat-európai lelőhelyéről, a Rajnából is. A Dunából 1974- ben tűnt el, így a tiszavirág ma már egész Európában csak a Tiszában és vízrendszerében található meg. Kipusztulásukban szerepet játszott a klímaváltozás is, de a fő ok, a folyók elszennyezése, a folyószabályozások.

A lárvák a szerves anyagban viszonylag szegény, agyagos aljzatot kedvelik, ahol a meredek partfalba fúrják magukat. Fontos, hogy az áramló víz kellő sebességet érjen el, ami megakadályozza, hogy az agyagra iszap rakódjon, és kellő mennyiségű oxigént szállítson a lárvák számára.

A kérészek három évig lárvaállapotban élnek. Ez idő alatt kb. 15–25 alkalommal vedlenek. Kopoltyúlemezeikkel áramoltatják a vizet járataikban és kiszűrik a vízben lebegő szerves törmeléket, algákat.

Minden évben egyszer, összehangoltan, ugyanazon a napon a lárvák felbukkannak a folyó medréből (először a hímek, majd valamivel később a nőstények) és hirtelen átváltozva élik le pár órás felnőtt életüket. Néhány méter magasságú kavargó tömegben a hímek megkeresik a párjukat, s a víz fölött, a levegőben párosodnak.

Röviddel a párzás után a hím elpusztul, a nőstény pedig a folyásiránnyal szemben repül egy ideig (kompenzációs repülés), majd a vízre ereszkedve a vízbe rakja a petéit, aztán párja sorsára jut. Erre a kompenzációs repülésre azért van szükség, hogy a peték elsodródását ellensúlyozzák, így azok ott érik el a folyó fenekét, ahonnan szüleik származnak.

Az imágók rövid életük során nem táplálkoznak, szájszerveik csökevényesek. Az utódokról való gondoskodás után a vízfelszínt elborítják a teljesen legyengült kérészek, a halak és a madarak nagy örömére.