Kellemes éghajlat, évszázados terméskő házak, levendulakék spaletták, lassan csordogáló vidéki élet, gesztenyefák, gondosan megművelt szőlőskertek, ezüstös olaj- és ciprusligetek, levendula mezök, kabócák, borok, ínycsiklandó francia ízek, Provence…

El nem tudom képzelni, hogyan alakulhatott ki az a kép Franciaországról, hogy itt csupa mogorva, idegen nyelveket nem beszélő, udvariatlan, vendégszeretetből bukást érdemlő ember él. Bárkit megszólítottunk az utcán, az tudott angolul és annak ellenére, hogy nem franciául beszéltünk, készségesen útba igazítottak, a boltokban hosszasan elbeszélgettek velünk. Kérés nélkül a segítségünkre siettek, hol találunk legközelebb a nem működő bankautomata helyett másikat. Ha még egy-két francia szóval is megpróbálkoztunk, úgy tűnt legalább egy hétre szóló jókedvvel ajándékoztuk meg őket.

Fotózni indultunk Provence-ba, életemben először úgy, hogy nem volt konkrét útiterv, mindent a szerencsére bíztunk – két biztos dolog volt csupán: séta a Verdon kanyonban és elkerülni a nyüzsgő tengerpartot. Olyannyira nem volt tervünk, hogy csupán utazásunk első napjára – a tizennégy órás autózást követő éjszakára – volt foglalt szállásunk. Azt gondoltuk elegendő lesz egy útikönyv és ott alszunk, ahol ránk esteledik. És milyen jól tettük…

Sötétedés után érkeztünk Castellane-ba, egy kisvárosba, mely a Verdon folyó partján, hatalmas hegyek között fekszik. Másnapi reggelink, mint ahogy minden étkezésünk és itt tartózkodásunk minden pillanata pont olyan volt, ahogyan Peter Mayle Provence-ról szóló könyvei alapján elképzeltük. Ültünk házigazdánk mediterrán nappalijában és a hatalmas faragott asztalnál ráérősen reggeliztünk (http://www.location-castellane.com). Egész nap a városban barangoltunk, az évszázados házakat, szűk sikátorokat, kapualjakat csodálva. Felmásztunk arra a 180 méter magas sziklára, ahol a város jelképe, a Notre-Dame-du-Roc-kápolna áll, átsétáltunk a szikla tövénél a Verdon fölött átívelő középkori hídon.

Ugyan gyönyörű szállodákban is éjszakázhatunk, de mindenkit bátorítok, hogy próbálja ki a minden faluban kitáblázott Chambres-kat. Itt bepillanthatunk az emberek hétköznapjaiba, beszélgethetünk velük, élvezhetjük a melegben is hűvös terméskő házaikat, a provence-i otthonokat, melyeknek minden szeglete a múltat idézi.

A városka egyik kicsi boltjában (2 la Lune á la Terre) gyönyörű képeslapokra bukkantunk. Az eladó elkerekedő szemünket látva, kifogyhatatlan mesébe kezdett és annak ellenére, hogy csupán két ropogós baugette-t vettünk és láthatóan nem is kívántunk többet költeni, fényképezőgépünk láttán másfél órán át szóval tartott bennünket. Elmesélte, hogy a képeslapok fotóit egy barátja készítette és büszkén mutatta a képek 60-80cm-es nagyításait és elmesélte, hogy a keselyűk a szurdok szikláin, megközelíthetetlen helyen fészkelnek. A fotós napokig köteleken függött több száz méter magasan a sziklafalon, mire a képek megszülettek.

Másnap kopasz sziklák között, egy félelmetes szerpentinen araszolva jutottunk el a szurdok Point Sublime-i bejáratáig, ahol gyönyörű panoráma tárult elénk. Innen egy turistaúton ereszkedtünk le a völgybe. Az Európa Grand Kanyonjának is nevezett szurdokot gigantikus méretei miatt nem véletlenül emlegetik úgy, mint a helyet, ahol kettéhasadt a kontinens. Mulatságosnak találtuk, ahogy a kanyonba belépve, felettünk öt-hat keselyű kezdett körözni; talán bennünket vélnek vacsorának? A szurdok nem túl hosszú, viszont a meredek sziklafalak miatt alig van kijárata. Az út nem veszélyes, de elkél a bakancs és nehézségére jellemző, hogy a középső 14 km-es ösvényt a táblák alapján 8 óra alatt lehet „legyőzni”. Tisztában voltunk azzal, hogy egy kanyon rettenetesen száraz hely, így több palack vizet vittünk magunkkal, ám túránk felénél elfogyott mind, ráadásul még csak dél volt, így a Nap most kezdett igazán sütni. A keselyűk pedig köröztek, ami már nem volt annyira vicces, mint négy órával korábban, úgyhogy mivel nem akartunk madáreledellé válni, ráfanyalodtunk a folyó vizére. Szerencsére a Verdon itt olyan kristálytiszta, hogy bátran ihattunk belőle.

A Verdon-kanyon az 1997-ben alapított Verdon Nemzeti parkban, Délkelet-Franciaországban, Provence Haut-Var régiójában található, Avignon és Nizza között félúton. Egy roppant szurdok, melyet a 2500 méter magasan eredő Verdon-folyó alakított ki 25 millió év alatt a puha mészkő erodálásával. A folyó fokozatosan alakította a mészkő fennsíkot, hatalmas barlangokat, föld alatti járatokat vájt magának, majd a barlangok mennyezetének beomlásával alakult ki a V-alakú szurdok.

A folyó 21 kilométeren át kígyózik néhol 700 méter mélyen, mielőtt elérné a Lac de Sainte-Croix nevű mesterséges tavat. A kanyon mindkét oldalán közutak haladnak, a völgyben pedig gyalogutakon, barlangokban, létrákon túrázhatunk, vagy a folyón evezhetünk.

A kanyon végénél magasan a sziklák között található Moustiers-Sainte-Marie nevű városka, mely fazekasmestereiről, majd a XVII. századtól világhírűvé lett fajanszairól nevezetes. A város jelképe, a Cadenónak nevezett csillag kétszáz méter magasan, két sziklacsúcs között kifeszített láncon lóg. A gyönyörű utcák hangulatát nagyban rontja a rengeteg turista, de a XIV. századi plébániatemplomban órákig ültünk és így sikerült magunkba szívni a középkor hangulatát. Napunk befejezéseként a város fölött egy keskeny lépcsősoron, stációk mellett jutottunk fel egy vízmosásban a zarándokok kápolnájához (Notre-Dame-de-Beauvoir), mely egy V. századi szentély helyén áll.

Egy provence-i utazást nehéz elképzelni levendula nélkül. Másnap az Alpok nyugati nyúlványainak búcsút intve Gordes felé vettük az irányt, egyrészt, hogy megnézzük a festőien szép táj sziklás hegyoldalinak lejtőin felkapaszkodó házakat, másrészt, hogy a közeli Abbe de Senanque, egy XII. századi cisztercita apátság levendula ültetvényeit fotózzuk. Venasque várában egy Párizsból ideköltöző művészházaspár házában laktunk, majd ezeréves falak között (http://www.maison-volets-bleus.fr). Számunkra szinte elképzelhetetlen, ahogy az itt megszálló 6 szobányi vendég a ház nappalijában úgy reggelizett, hogy közben házigazdáink mellettünk élték mindennapi életüket – a sarokban egy fotelban olvastak, a konyhában halat készítettek elő az esti családi összejövetelre.

A dombok között virágzik a falusi élet, a levendula ültetvények és olajfa ligetek mellett a szőlő uralja a látványt. A provence-i borvidék klímája és talaja miatt főként rozé boráról ismert, kedvencünk mégis egy testesebb vörösbor a Chateauneuf-du-Pape lett. Ha már a közelben voltunk elautóztunk a hasonló nevű városba, hogy megnézzük, hol terem ez a fenséges nedű. A látvány ugyan messze elmaradt attól, amit eddig láttunk, azonban mégis érdemes idelátogatni, mert ilyen végeláthatatlan szőlőskerteket, pincészeteket Magyarországon nem láthatunk.

A rendkívül kedvező éghajlati viszonyoknak köszönhetően Chateauneuf-du-Pape vidéke már a XI. század óta bortermeléséről híres. A Rhone hordalékos síkságának talajában sok a nagy kavics, ami a nap melegét magába szívja, majd az éjszaka során kisugározza, ennek következtében a mikroklíma kiválóan alkalmas a szőlőművelésre. A helyi bortermelőknek 1923-ban egyesületet hoztak létre, és szigorú szabályokat fektettek le. Tizenhárom szőlőfajta keverését engedélyezik, hogy sötét, testes borukat előállíthassák. A vidék 1939-ben kialakította saját jellegzetes palackformáját, melyen a pápai címer dombornyomása látható.

Ugyan a vidéki élet, a túrázás, a hegyek jobban vonzanak mint a nagyvárosok és a múzeumok, így nyaralásaink során is próbáljuk ezeket elkerülni, Avignont mégsem hagyhattuk ki. Sajnos a városban és környékén az Avignoni Fesztivál miatt óriási volt a tömeg, de így is jutott hely, hogy körtáncoljuk a Le Pont Saint Bénézet hídon. A nap nagy részében pedig a Pápai Palotában (Palais des Papes) nézelődtünk, melyben hat konklavét tartottak és a nyugati kereszténység szimbóluma volt a XIV. században. Az erődítményszerű épületben annak idején önellátásra rendezkedtek be. Legizgalmasabb részei a pápák magánlakosztályai és azok freskói, melyeket az itáliai Matteo Giovanetti készített – sajnos itt tilos fényképezni –, a konyha, és a kincseskamra, ahol még pénzérmét is vertek.

„Sur le pont d’Avignon L’on y danse, l’on y danse…” A legenda szerint egy Saint Bénézet nevű pásztorfiúnak álmában angyalok parancsolták, hogy építsen a Rhone folyó fölött átívelő kőhidat. Bár a városlakók először kigúnyolták, munkájában végül gazdag támogatók segítették, így a híd 1171 és 1185 között felépült. Halála után a hídon temették el egy kicsi kápolnában, a négy, még létező ív egyikénél. A hidat az árvizek többször megrongálták, míg végül egy 1668-as árvíz használhatatlanná tette. Ma az eredeti huszonkét ívből négy áll.

A fesztivál miatt a környéken minden szállás foglalt volt és már épp azon tanakodtunk, hogy nekivágunk éjszaka a haza vezető útnak, amikor az utolsó pillanatban találtunk egy kis kastélyt, melynek kapuján ott állt a tábla, hogy még van szabad szobájuk. Ugyan a szállás nem volt olcsó, de szegényebb lett volna utazásunk, ha nem alhattunk volna kastélyban. A kastély tulajdonosával beszélgetve kiderült, hogy ez nem egy ősi családi lak, hanem egy párizsi értékesítési manager (alkalmazott!) negyven évesen úgy gondolta, hogy „nyugdíjba megy” és vett egy vidéki kastélyt, melyet szállodává alakított át. Utazásunk legnagyobb meglepetése is itt ért, amikor a szobánkat mutatták meg. A recepciós hölgy egy faragott szekrényhez lépett, „Voila!” mondta, majd kitárta a szekrényke ajtaját, ahonnan legnagyobb megrökönyödésünkre egy wc csésze kacsintott ránk.

Provence népszerű a rohanó világtól megcsömörlött városlakók körében, akik maguk mögött hagyva a nagyvárosok forgatagát kis falvakba, tanyákra költöznek, vagy egyszerűen itt vásárolnak maguknak nyaralót. Oly nyugalmat árasztanak a levendula mezők, a végeláthatatlan szőlőskertek, a mediterrán terméskő házak, a pasztell színek, az itt élő emberek, hogy mi is – akik azért mentünk, hogy végig rohanjunk a látnivalók során –, lelassultunk és az itt élő emberekhez hasonlóan órákig reggeliztünk, kortyoltuk a jobbnál jobb borokat, édes semmittevéssel mulattuk az időt.

——
(Az írás Az Utazó című folyóiratban jelent meg 2011 augusztusában)